Lassan ez lesz a halálozási rovat... Ma elengedtük Fifit. Egy évig küzdöttünk vele együtt -- mi voltunk a gyengébbek, mi adtuk fel. Sok kutya közül talán ő állt a legközelebb a szívemhez. Sok-sok kaland fűződik hozzá, velem élvezte végig életem egyik legszebb szakaszát. Elkísért a military-versenyekre, velünk örült, amikor nyertek a lovaink.Otthon se lehetett hagyni -- ha nyitva maradt egy kocsiajtó, Fifi máris ott ült a hátsó ülésen. Sok kutya ment el mellőle, de ő örök stabil pont volt a szoba közepén -- mindig biztos lehettem benne, hogy rálépek és viszonzásul megharap.

Soha nem volt a mi kutyánk, ehelyett mi voltunk az ő emberei. Élete első 4 évét a gyúrói szőlőhegyen egy hajléktalannál töltötte. Szeretem azt hinni, hogy Morci, a Jagd-terrierem volt az apja. 4 éves korában elkezdett lejárni hozzánk a lovardába. A gazdájának cseppet sem tetszett, hogy a kutya máshol lóg, minden éjszaka megkötötte. Egy reggel Figike megjelent nálunk, nyakán hatalmas nyakörv, azon fél méteres lánc. Mögötte nemsokára jött a gazdi is. Levettem a kutyusról a nyakörvet meg a láncot, mellé tettem egy ötezrest, és az egészet odaadtam a gazdájának. Fifi az egészet végignézte a konyhaajtóból -- és soha többet nem ment haza.

Van másik négy kutyám -- de Fifi jókora darabot vitt magával a szívemből.